Lehet így is...

Emlékezetes élményben volt részem egyik reggel...
Egy édesanya sietős léptekkel ment át az iskola udvarán, gyakran hátrafordulva, mosolyogva integetett, köszöngetett kis elsős gyermekének, aki az osztály ablakából tett ugyanezt. Az anyukát utolérve ráköszöntem, majd a mosolygós-sietős-integetős menetét szóvá téve, rákérdeztem:
- Hogy sikerült az iskolakezdés? Sikerült a fiadnak megszokni az új környezetet?
- Igen, nagyon is! - mondja ő.
- Csak még a reggeli búcsú kicsit nehéz? - kérdeztem én, hogy választ kapjak a véget nem érő búcsúra.
- Ja, nem. Ez csak amolyan BOLDOGSÁG rituálé.

Ez igazán szíven ütött. Az óvodánkban is vannak gyerekek, akik éveken keresztül ragaszkodnak az integetéshez. A gyerek a teraszon várja, hogy még egy utolsót intgethessen, ezáltal téve teljessé, és véglegessé a búcsút, a délutáni viszontlátásig. A szülők is szaladnak ilyenkor, hogy minél előbb odaérjenek az utca adott pontjára, ahol éppen szabad rálátás nyílik az óvoda erkélyére, hogy még csemetéjüknek egy utolsót integethessenek, majd útjukra indulhassanak mindketten. Számomra ez a "kötelező" forma mindig is idegen volt. Talán mert félnék, hogy a gyerekem nem fogja elfogadni, hogy egyszer eljön az utolsó integetés, az utolsó búcsúszó. Félnék attól, hogy utánam kiált: "Anya, ne menj el." - Akkor mit éreznék?!?

Csodálatos volt látni, hogy vannak szülők, akik félelem híján, mosolygós boldogsággal tudnak búcsúzni, mert ebben is látják a szépet és az összetartozást. Tanuljunk tőlük...